19.Fejezet

Tizenkilenc.

Visszamentem a szobámba egy kicsit dolgozni a szakdolgozatomon, nagyon jól kell megírnom. Elég jól belemerültem az írásba, mert mire végeztem, már fél nyolc volt. Úgy döntöttem, ideje lenne lefeküdni, mert a szemeim majd nem lecsukódtak. Így is tettem, átöltöztem a pizsamámra, s bebújtam a pihe-puha ágyikómba. Amint leért a fejem a párnára, már aludtam is. Reggel nagy ajtó dörömbölésre ébredtem. Megnéztem az éjjeli szekrényemen lévő órát, ami már fél egyet mutatott, hú, soha nem aludtam még ennyit. Azon meg nem kellet aggódnom, hogy elkések az egyetemről, mert a hétre szabit kaptam az orvostól. A nagy dörömbölés még mindig nem maradt abba, így hát kénytelen voltam felkelni. Magamra kaptam egy köntöst, s lementem.

- Jövök már!  - ordítottam, ki a frász lehet az. Álomittas szemmel elfordítottam a zárat, s kinyitottam az ajtót.

- Jó, hogy méltóztatod végre kinyitni ezt a tetves ajtót. - förmedt rám Josh.

- Ó, ne haragudj, mintha a múltkor ki lettem volna tagadva - emlékeztettem a nem régi veszekedésünkre. Mikor fel néztem Joshra, akkor vettem észre, hogy a hasamat nézi, és nem úgy látszott az arcán, hogy örül annak, hogy terhes vagyok.

- Azt reméltem, hogy van annyi eszed legalább, hogy nem esel teherbe attól a fajankótól! Csak kerüljön a kezeim közé! - most miről beszél? Úgy sem fog Bennel találkozni, akkor meg?

- Ha csak ennyit akartál mondani, akkor én be megyek, mert fázom, s éhes vagyok. Tudod, már nemcsak magamra kell gondolnom, hanem rá is. -simítottam végig a hasamon. Meg sem várva a válaszát, elléptem az ajtóból, s bementem a konyhába, Josh követett.

- Még nem végeztem. Nem tarthatod meg azt a zabi gyereket. -köpte felém a szavakat. Elsőnek fel sem fogtam mit mondott, méghogy zabi gyerek, adok én neki zabi gyereket.

- Mért ne tarthatnám meg? Mert te meg tiltod? Nem vagy sem az apám, sem az anyám, nem fogom elvetetni, meg amúgy is, már nem lehet. És hogy csak figyelmeztesselek, nem ZABI gyerek, hanem az én gyerekem, úgyhogy ehhez tartsd magad! - válaszoltam türelmet erőltetve magamra.

- Megbolondultál, úgysem fogja felvállalni, nincs benne annyi tisztesség! Azt sem tudom, hogyan tudtál vele lefeküdni, hogy volt hozzá gusztusod? -kiáltotta.

- Most fog be a nagy szádat, s ne ordíts velem, nem rád tartozik, hogy kivel fekszem le!!

-  Igenis rám tartozik! Főleg ha attól a rohadékról van szó! Nagyon jól megmondtam neki, hogy tartsa magát távol tőled, de nem hallgatott rám, sőt még fel is csinált. - Édes istenem, mit beszélhetett ez Bennel, meg mikor? Valami itt nem stimmel, de nagyon nem, hiszen Josh kedvelte Bent.

- Mikor mondták el neked hogy terhes vagyok?

- Ma reggelinél a nagyi.

- És mit mondott még? -tudakoltam.

- Annyit hogy figyeljek oda rád, ne dolgoztassalak agyon. Én meg kérdeztem tőle, hogy mért, s akkor mondta, hogy terhes vagy. De mért kérdezed?

Ekkor értettem meg, hogy Josh azt hiszi, hogy Nathené a gyerek. Most talán megtudom, hogy miért is utálja ennyire őt.

- Josh, mért utálod ennyire Nathent, s mért akarod, hogy vetessem el a gyereket, hiszen te szereted a gyerekeket? -kérdeztem rá a lényegre.

- Igen szeretem, de nem érdemli meg, hogy legyen neki, meg téged sem! Nem tudom, hogyan szerethettél bele.

- Nem válaszoltál a kérdésemre! Mit követett el?

.-Megölte a gyerekemet! - üvöltette- Most boldog vagy? - értetlenül néztem rá. Kitöltöttem két bögrébe egy kis teát, odavittem Joshnak az egyiket, a másikkal én ültem le.

- Mesélj el mindent, mert nem értek semmit! -mondtam neki halkan.

- Gaby terhes volt, a negyedik hónapban volt, mikor elutaztak Nathennel egy versenyre. Én nem tudtam elkísérni őket, mert a műhelyt nem hagyhattam itt, sok volt a munka. Nathan megnyerte a versenyt, utána szokás szerinte megünnepelték, ő vezetett a szállodába, Gaby mellette ült, mikor elvesztette a kocsi felett az uralmat, nekimentek egy fának, mindketten súlyosan meg sérültek. Gaby élet-halál között volt, Nathent újra kellet éleszteni. Az orvosok nem tudták megmenteni a kicsit, mert Gabyt is alig tudták. Majdnem mind a ketten bele haltak, de csak a kis baba halt meg. -fejezte be. Én elszörnyedve néztem rá, meg sem tudtam szólalni, Josh arcán lefolyt egy könnycsepp.

- Sajnálom. Nathent hibáztatod, mert meghalt a kicsi?

- Igen, be sem kellet volna szállnia a kocsiba, ivott. Még nem is ez a baj, hanem az, hogy nem véletlen volt a baleset, meg akarták ölni Nathent. Majdnem sikerült nekik. Gaby sokáig nem beszélt senkivel, csak sírt, nyugtatót kapott, nem bírta elviselni, hogy meghalt a gyerekünk. Magát hibáztatta.

- Te meg a testvérét.

- Igen. Sokáig tartott, míg megnyugodtunk, Nathen abba akarta hagyni a versenyzést, de nem tudta, én meg meggyűlöltem. Gaby megbocsátott neki, de én nem tudtam.

- Nem Nathené a gyerek Bené, 12 hetes terhes vagyok, ha akarnám sem lehetne az övé. - mondtam halkan.

- Ne haragudj rám, nem tudom mi ütött belém. - Odamentem Josh-hoz, s meg öleltem, ő visszaölelt.

- Nem haragszom, de rosszul esett.

****

A hetek nagyon gyorsan teltek, Josh-sal kibékültünk, s újra visszamehettem szerelgetni, persze csak nagy vitatkozás árán, s azzal a feltétellel, hogy oda figyelek magamra. A rosszulléteim elmúltak, a baba egészséges, a hasam is egyre nőtt. Az egyetemen is jól teljesítek, nem rontottam, bár az igaz hogy egy hosszú nap után elég fáradt vagyok. Nath örült a babának, barátok lettünk. Josh sem fúj annyira rá, Gabyval is sokat beszélgettem, azt hittem, hogy neheztelni fog azért, mert terhes vagyok, de nem nagyon örült neki. Szüleimmel is nagyon sokat beszéltem telefonon. Nehéz volt anyának nem mesélni arról, hogy terhes vagyok. Sokmindent szerettem volna vele megosztani, de nem éreztem úgy, hogy ezt telefonon kellene vele közölnöm. Ha úgy közölném vele, meglehet szívinfarktust kapna, és azt nagyon nem akarom, meg amúgy is látni szeretném az arcát, hogy öröm, bánat, vagy csalódás van rajta. Kiszálltam a kocsiból, s az egyetem felé vettem az irányt. Első három órám biológia, utána van két analitikám, aztán vége. Ebédidőben meg Gabyval találkozom, valamit nagyon akart mondani, de telefonon nem akarta. Beértem, már egyenesen mentem is a terembe, elfoglaltam hátul a helyemet, közel az ajtóhoz, hátha ki kellene mennem az óráról. De ez nem történt meg, hála istennek. Megérkezett a tanárnőnk, Miss. Winchester. A sok tanár közül aki tanított, őt kedvelem a legjobban, nagyon jófej. Most is, mint mindig, elsőnek a szakdolgozatra hívta fel a figyelmünket, mindenkinek a saját választott témájában kell meg írnia. A másik két órán tovább vettük az egyetemes anyagot, holnap meg azt nézzük meg, hogyan kell a diákokkal viselkedni, ez nem nagyon a kedvencem, mert úgy sem úgy lesz az életben, ahogyan most nekünk elmagyarázzák. De sebaj! Az előadás után folytattam az utamat, vettem az egyik automatából egy üdítőt, s azzal a kezemben léptem be a terembe. Nem a meg szokott arc várt ránk diákokra, hanem egy nagyon is fiatal, a mi tanárunk, professzorunk elég idős, s hóbortos. De aki itt állt az asztal mellett, egyáltalán nem tűnik idősnek meg hóbortosnak. Pont az ellenkezője: fekete rövid haj, izmos felsőtest. Atya világ, meg bámulom az egyik tanárt. Hamar megnéztem, mi van kitéve az ajtóra, hátha eltévesztettem, de nem analitika volt kint negyed órában. Akkor meg mit keres itt ez a tanár? Nem sokáig gondolkozhattam ezen, mert felém fordult.

- Jó napot, foglaljon csak helyet. -dobott meg egy szívdöglesztő mosollyal.

- Köszönöm, de azt hiszem hogy valami félre értés lesz itt. - néztem rá zavartan, mért mosolyog még mindig így? Nem jut ettől az embernek semmi értelmes gondolat az eszébe.

- Nincs semmi félre értés, hacsak nem analitikája lesz.

- De az lesz, honnan tudja?

- Ma én fogom tartani, úgy mint a múlt héten is, a professzor úrnak fontos elintézni valója van. De ha volt a múlt héten, akkor ez nem okozott volna meg lepetést.

- Nem voltam a múlt héten, más elfoglaltságom akadt. -édes istenkém mit beszélek itt össze-vissza.

- Á, és ezért lógott az analitikáról, vagy az egész napról?

- Az egész napról, s nem lógtam, kórházba kerültem. S így nem tudtam bejönni, de minden pótolva van. - ekkor lépett be mellettem ez egyik diák, Szindi, ő adta át nekem a jegyzeteket. Kedvesen rám mosolygott, s köszönt Mr. Mexwallnek.

- Szia, Jenny, hogy vagy? És a pici, nincs semmi baj?-kérdezte kedvesen.

- Köszi, mind a ketten nagyon jól vagyunk, csak kicsit fura. - így beszélgetve mentünk leülni, otthagytuk Mr. Mexwallt, hadd folytassa a megkezdte munkát.

Már kezdett megtelni a terem, sőt meg is telt. Mikor  a prof van, nincs ennyi lány.

- Szindi- suttogtam neki- mért vannak ennyien? A múltkor is ennyien voltak?

- Nem még többen, s ha nem vetted volna észre, hogy milyen jó képű a helyettesítő tanár, akkor nézd meg! Azt tettem, amit Szindi mondott, megnéztem. Amikor bejöttem, akkor is feltűnt hogy nem csúnya, sőt igazán szemrevaló. És a szeme, édes istenem, csokoládébarna szemei vannak, egyszerűen gyönyörűek. Az előbb még nem láthattam a szemeit, akkor most hogyan. Édes milka csoki, most vettem csak észre, hogy ugyan úgy bámulom mint a többi lány, s ő is az én szemeimet nézi. Jézus, rajta kapott, hogy bámulom, a szemkontaktust én szakítottam meg, rák vörös fejemet lehajtottam, a füzetemet tüntettem ki figyelmemmel. Mikor volt annyi bátorságom, hogy felnézzek, akkor már a tábla felé volt fordulva, s így szemrebbenés nélkül végig nézhettem formás, markolni való hátsóját. Szindi bökött oldalba, hogy figyeljek rá.

- Na ugye, téged is elbűvölt a mi kis tanárunk! -mosolygott rám sejtelmesen, egy mindent tudó vigyorral. Az óra hátralevő részében próbáltam az anyagra figyelni, nem arra, aki tanítja, több kevesebb sikerrel, de sikerült. Vége lett az órának, s nem nagyon akartam bentmaradni, ki szerettem volna menni, de meg kellet csinálnom pár jegyzetet, így hát maradtam bent. A többi diák kiment ebédelni, azt reméltem hogy Mr. Mexwall is távozik, de csalódnom kellett. Megpróbáltam vele nem foglalkozni, s a munkába temetkezni, elővettem a laptopom, s bekapcsoltam. Míg vártam, hogy bejelentkezzen, addig leírtam egy két megjegyzést a szakdolgozatomhoz. Mikor tökéletesen bekapcsolt a gépem, megnyitottam a Josh M mappát, s megnéztem, hogy hol tartanak a fiúk a kocsival. Nem sok mindent csináltak vele, azt meg kell hagyni. Semmit sem választottak ki hozzá, hogy milyen legyen a színe, legyen alatta neon fény, vagy ne, csak a motorral foglalkoztak. Rám hagyják akkor az apró munkát, ezt meg kell köszönöm Joshnak, az biztos. Elkezdtem megtervezni, hogy milyen legyen a színösszeállítás. A neten kerestem pár olyan fajta kocsit, mint amin most dolgozunk. Kiderült, hogy egy Dodge Viper ARC-ről van szó. Tipikus angol sportkocsi. Eredetileg pirosra tervezték, de én teszek bele egy kis feketét is. Kiválasztottam a felniket, a rajzokon be jelöltem, hol milyen színű lesz, s így tovább, annyira bele merültem a munkába, hogy a hirtelen hangtól, ami a hátam mögül jött, megijedtem.

- Ez milyen fajta kocsi? - kérdezte a hang.

- Egy Dodge Viper ARC -válaszoltam készségesen.

- S  mit csinálsz vele? - letegezett, a tanárom letegezett.

- Megtervezem a részleteket. Az unokatesómnak van egy műhely, s neki segítek be.

- Nem sok ez így, a tanulás, a munka, meg a kicsi is? -honnan tud a kicsiről?

- Honnan tud a kicsiről? -mondtam ki hangosan is a kérdést.

- Az előbb beszélték Miss. Walkerel. –tényleg, ó.

- Elnézést, kicsit szétszórt vagyok. S nem sok, míg meg nem születik, addig nem. -kicsit meglepetten nézett, mikor azt mondtam, hogy míg meg nem születik, így magyarázkodni kezdtem. Magam sem  tudom, hogy miért.

- Mégcsak 17 hetes terhes vagyok, s maga meg azt hitte, hogy már meg van, ugye?

- Igen, ne haragudjon.

- Igazán eldöntené, hogy tegez vagy magáz most már.

- Ha férjnél van, akkor magázom, de ha nem, akkor tegezem. Nem szeretnék megismerkedni a párja öklével, biztosan nagyon félti magát.

- Mármint úgy értette, Mr. Mexwall, hogy engem, mert nem vagyok férjnél, s nem kell aggódnia, nem fogja a párom bántani, meg nem is félt. -mondtam neki mosolyogva.

- Daniel.

- Tessék?

- Nyugodtan hívjál Danielnek. - dobott meg egy szívdöglesztő mosollyal.

- Oké Daniel.

- S téged, hogy lehet szólítani?

- Jennifer… Jennifer Mars.

-  Üdv, Jennifer! -nyújtotta a kezét, s én elfogadtam, ahogy egymáshoz ért a kezünk, kis áramütés ment végig rajtam, percekig néztük egymást, s egyikünk sem akarta elengedni a másikat. Ebből a hirtelen jött kábulatból én ébredtem fel elsőnek.

- Bocsi, de folytatnom kell a munkát, mert nem szeretném még az órádon is csinálni.

- Azt nem is hagynám, de nem kellene enned is valamit? Mivel hogy kettő helyet eszel?

- Nem, kibírom, de köszi az aggódást. Visszament a tanári asztalhoz, s utána én is nyugodtam, folytattam a munkát.